Mi az a looksmaxxing?

Hol húzódik a határ?

A looksmaxxing körüli viták tapasztalataim szerint gyakran félrecsúsznak, ezért először érdemes lehet azt megvizsgálni, hol húzódik a határ az egészséges önfejlesztés és a kóros működésmód között.

Hadd hozzak rögtön egy példát, mert az orthorexia (egészségesétel-függőség – pár poszttal korábban írtam róla részletesen) remek analógia, és példája annak, hogy egy alapvetően adaptív törekvés miként válhat fokozatosan problémává. Az egészséges táplálkozás önmagában nem kóros. A probléma akkor jelenik meg, amikor az egészségre való törekvés fokozatosan túlnövi eredeti célját, és a mindennapok fő szervezőelvévé válik: az identitásszervezés, az önértékelés és a kontroll elsődleges forrása lesz, s a gyakorlatban már nem a jóllétet szolgálja, hanem a szorongás szabályozását.

Hasonló folyamatokat figyeltem meg a looksmaxxing esetében is. A bőrápolás, a rendszeres testmozgás vagy az igényes megjelenésre törekvés önmagukban természetesen nem tekinthetők problémának. A kérdés inkább az, hogy milyen pszichológiai funkciót töltenek be. Az önmagunkról való gondoskodás eszközei maradnak-e, vagy fokozatosan valami mássá válnak? Hogy mivé, arról gondolkodom a továbbiakban.

Az ideológia logikája – és annak korlátai

Azt gondolom, a looksmaxxing népszerűsége részben abból fakad, hogy valós jelenségekből indul ki. Hiba lenne tagadni, hogy a fizikai vonzerő létező társadalmi előnyökkel járhat: pszichológiai kutatások is jól dokumentálják a halo-effektus jelenségét, vagyis azt a tendenciát, hogy a fizikai vonzerő alapján kialakuló pozitív benyomások gyakran más, nem kapcsolódó tulajdonságokra – például kompetenciára vagy intelligenciára – is átterjednek.

De akkor hol hibádzik az ideológia? Múlt hónapban egyetemistáknak beszéltem erről a témáról, és egy mondatban úgy fogalmaztam meg nekik röviden, hogy ott van a gond, ha egy bemeneti előnyt összekeverünk a biztos kimenetellel.

A looksmaxxing ugyanis hajlamos egy többdimenziós társas valóságot egyetlen változóra redukálni. A párkeresési sikert, a munkaerőpiaci boldogulást, a társas státuszt, az önbizalmat vagy akár a boldogságot is olyan jelenségként kezeli, amelyek végső soron mind leginkább a fizikai vonzerőből vezethetők le – azaz egy részleges igazságot általános magyarázóelvvé emel.

A társas siker természetesen nem egyetlen tényező mentén szerveződik. A párkapcsolatok, a barátságok vagy a szakmai kapcsolatok olyan komplex rendszerek, amelyekben a fizikai megjelenés mellett szerepet játszanak a kommunikációs készségek, a személyiség, a társas intelligencia, a közös értékek és számos egyéb tényező.

Előfordulhat tehát, hogy egy állásinterjú előtt a megjelenésünk miatt pozitív első benyomása alakul ki az interjúztatónak, de a markáns állkapocsdőlésszög vagy a szemzug „vadász” íve nyilvánvalóan nem fogja kompenzálni a totális szakmai inkompetenciát – pedig a looksmaxxingban sokszor olyannyira hangsúlytévesztett a diskurzus, hogy milliméternyi eltérések tűnnek szorongatónak.

Hasonló leegyszerűsítésekkel más területeken is találkozhatunk. Az orthorexiában az „egészségesség” képzete válik mindent meghatározóvá. A produktivitáskultúrában a teljesítmény. A looksmaxxing esetében a megjelenés. Ezek a magyarázó modellek vonzóak, mert egyszerűek, könnyen kommunikálhatók, és világos oksági összefüggéseket kínálnak egy olyan világban, amely valójában sokkal kevésbé kiszámítható. Ez átvezet a következő témához.

Milyen pszichológiai szükségleteket elégít ki?

Nézzük megint az orthorexiát: az orthorexiát nem pusztán az egészség iránti érdeklődés tartja fenn. Sokkal inkább azok a pszichológiai szükségletek, amelyekre választ ígér: a kontroll, a biztonság, a kiszámíthatóság és a biztos identitás iránti igény.

A looksmaxxing hasonló funkciókat tölthet be. Egy bizonytalan és nehezen kontrollálható társas világban világos szabályokat kínál. Azt sugallja, hogy a társas siker egyszerűen bejósolható, optimalizálható rendszer, átlátható, biztos szabályokkal.

Különösen vonzó lehet azok számára, akik ismételt elutasításokat éltek át, bizonytalannak érzik magukat társas helyzetekben, vagy nem találnak kielégítő magyarázatot saját nehézségeikre. Ilyenkor megnyugtató lehet egy olyan modell, amely egyértelmű okokat és egyértelmű megoldásokat kínál: ha a kudarcok mögött egyetlen jól körülhatárolható tényező áll, akkor a világ kevésbé tűnik kaotikusnak és kiszámíthatatlannak. Ebben az értelemben a looksmaxxingot a bizonytalanság csökkentésének és a kontroll visszaszerzésének kísérleteként értelmezem.

A pszichológiai következmények

Ha egy összetett emberi valóságot egyetlen változóra redukálunk, akkor szinte törvényszerű, hogy egyre több energiát fordítunk ennek az egyetlen változónak a monitorozására és optimalizálására. A figyelem fokozatosan a megjelenésre irányul, az ember egyre gyakrabban vizsgálja saját arcát, testét, hibáit és hiányosságait.

Ennek következményeként könnyen felerősödhetnek a testdiszmorfiás tünetek, a kényszeres önmonitorozás, a megjelenéshez kötött önértékelés vagy a perfekcionisztikus működésmód különböző formái. A paradoxon az, hogy miközben a rendszer eredetileg az önbizalom növelését ígéri, hosszú távon könnyen fokozhatja az önmagunkkal kapcsolatos elégedetlenséget. Minél inkább egyetlen változótól tesszük függővé az önértékelésünket, annál sérülékenyebbé válunk annak tökéletlenségeivel szemben.

A tünetek mögötti ember

Egy utolsó analógiával szeretnék zárni, suszterként maradnék a kaptafánál: anorexiában érintettek hozzátartozói sokszor értetlenséggel fogadják, hogy az anorexia terápiájában miért nem a tünetek állnak a középpontban. Teljesen érthető, hiszen az anorexia tünetei nagyon látványosak, természetesen ezek kötik le leginkább az érintett és a környezete figyelmét. A környezet számára sokszor teljesen érthetetlen lehet egy anorexiával küzdő ember viselkedése – ha viszont önmagában a tüneteken rugóznánk (pontosan hány gramm micsodát evett hány órakor, mennyi ideig szöszmötölt a vacsorával, milyen süteményt sütött a családnak, amiből aztán nem evett semmit stb.) – nem jutnánk sokkal közelebb a megoldáshoz. Annál, hogy egy anorexiás pontosan mit csinál, fontosabb, hogy miért csinálja. Milyen funkciót tölt be az anorexia az életében, hogy ilyen nehéz tőle szabadulni? Mit ad számára? Milyen szükségletek, vágyak vagy törekvések kapcsolódnak hozzá? Mi az, amit ezen keresztül próbál megőrizni, elkerülni vagy elérni? És a gyógyuláshoz vezető fontos kérdés: hogyan lehetne mindezt más, kevésbé veszélyes módon megvalósítani?

A looksmaxxingban is sok a látványos viselkedés, jól példázza, hogy sajátos, külön terminológia is kialakult köré – természetesen nem véletlen, hogy ezeket ebben a bejegyzésben nem bontottam ki. Ugyanis feleslegesnek tartom, hogy arról beszéljünk, hogy mi az a hardmaxxing, canthal tilt, mewing, mogging, SMV vagy a hasonló kifejezések.

A lényeg nem ezekben rejlik; a looksmaxxing végső soron nem a bőrápolásról, az edzésről vagy az állkapocsvonalról szól. Ezek inkább csak látható felszínei egy mélyebb kérdésnek: hogyan viszonyulunk a kontrollhoz és a szerethetőséghez, milyen a bizonytalanságtűrésünk társas helyzetekben, hogyan keretezzük a kudarcainkat, és hogyan birkózunk meg azzal, ha valamit igazságtalannak vagy kiszámíthatatlannak élünk meg.

Ha ezek felől a dimenziók felől közelítünk, akkor a legszokatlanabb viselkedésminták is érthetőbbé válnak, és közelebb kerülhetünk az együttérzőbb, árnyaltabb megértéshez is. Így jobban láthatóvá válik, hogy a looksmaxxing sok fiatal férfi és fiú számára milyen pszichológiai szükségletekre reagálhat: milyen hiányokat próbál rendezni, milyen feszültségeket próbál kezelni, és hogyan segíthet abban, hogy egy egyébként bizonytalan társas világban valamiféle kapaszkodót találjanak a mindennapokhoz. És ebből az is következik, hogy a kérdés nem csak az, hogy mit látunk ebben a jelenségben, hanem az is, hogy milyen alternatív válaszokat tudunk adni ezekre a szükségletekre – úgy, hogy közben ne szűkítsük tovább a világot, hanem inkább tágítsuk annak mozgásterét, biztonságát és emberi kapcsolódási lehetőségeit.