Az atípusos anorexia veszélyei

Az atípusos anorexia különösen alattomos csapdája, hogy az érintettek gyakran nem észlelnek magukon figyelmeztető jeleket. Míg a súlyos anorexiás betegek számára a változásra való motiváció csíráját a hajhullás, a töredezett körmök és egyéb fizikai elváltozások jelenthetik, ezek a szövődmények az atípusos anorexiások esetében gyakran elmaradnak.

A fizikai tünetek hiányában az érintettek betegségbelátása rendkívül nehézkes, különösen, hogy sok esetben a környezetük is kitartóan pozitív visszajelzéseket ad testalkatukra vagy megjelenésükre. Gyakran még a közvetlen környezetük sem tartja aggasztónak a fizikai állapotukat. A pszichológiai terhekre a környezetnek azonban sokszor nincsen rálátása.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az atípusos anorexiás betegeket is sújtják a negatív pszichológiai következmények és a szociális élet deficitjei, például az elszigetelődés, az étkezésekhez kapcsolódó merevség, a kényszeresség és szorongás, a lehangoltság és a beszűkült gondolkodás.

Bár lehetséges, hogy hosszú ideig nem jelentkeznek szembetűnő fizikai tünetek, a szükséges tápanyagok folyamatos hiánya előbb-utóbb jelentős egészségügyi problémákhoz vezethet. Egy 8 évet felölelő kutatás szerint az atípusos anorexiában szenvedők nagyobb mértékű funkcionális károsodással, érzelmi distresszel és öngyilkossági gondolatokkal küzdöttek, mint az anorexiás betegek. Kutatási eredmények alapján azonban az atípusos anorexiában szenvedők kisebb arányban jutnak kezeléshez, mint azok, akik anorexiásak és alultápláltnak tűnnek.

A betegség kezdeti szakaszának kihívásai

Az atípusos anorexiához kapcsolódó nehézségek sok hasonlóságot mutatnak azokkal az élményekkel, amelyeket az anorexia korai szakaszában járó betegek hozzátartozói élnek át. Gyakran előfordul, hogy a családtagok korán felismerik a problémát, már akkor, amikor az érintett súlya az egészséges tartományon belül mozog. Ilyenkor igyekeznek ösztönözni a beteget arra, hogy kérjen segítséget, vagy hogy együtt forduljanak szakemberhez.

Sajnos sok esetben az érintettek ilyenkor még nem látják be állapotuk súlyosságát. Sőt, a környezetükből érkező bókok és elismerések tovább erősítik bennük azt a hitet, hogy jól vannak. Képzeljük el: azok, akik a már betegségüket megelőzően tartósan testképükkel, önszeretetükkel küzdöttek, azt hihetik, hogy a családtagjaik aggodalmai féltékenységből fakadnak. Úgy érzik, sosem voltak még ilyen „egészségesek,” és élvezik az új életmódjuk által kapott figyelmet. Emiatt dühösek lehetnek azokra, akik „el akarják venni” tőlük a fogyásuk gyümölcseit.

Különösen nehéz helyzet áll elő, ha az érintett már felnőttkorú. A hozzátartozók ilyenkor gyakran tehetetlennek érzik magukat. Kétségek között vergődve kérdezik: vajon meg kell várni, hogy a helyzet súlyosbodjon, mielőtt segítséget kaphatnak? Tétlenül nézzék végig, ahogy valaki „elfogy”?

Ez rávilágít a helyzet egyik paradoxonára: bár a korai felismerés és intervenció kulcsfontosságú, sokszor mintha nehezebb lenne kifogni egy szubklinikai anorexiás beteg vitorlájából a szelet, mint a súlyos betegek esetén. A súlyos anorexiás betegeknél a szélsőséges tünetek és a kényszerkezelés kilátása a szenvedésnyomáson keresztül gyakran elindítja a változást, míg az enyhébb eseteknél ez hiányozhat.

Bár a betegség korai szakasza sok kihívást rejt, egyáltalán nem törvényszerű, hogy az érintettek extrém mélypontot éljenek át, vagy tartósan megrekedjenek, mielőtt megkezdik a gyógyulást. Ahogy azt sorstárs csoportunkból is tudjuk, az anorexiának bármely formájában küzdők felismerhetik személyes szabadságuk elvesztését, és elindulhatnak a gyógyulás útján.

Természetesen nincs egyértelmű recept arra, hogy a fordulópont mikor vagy hogyan következik be. Ugyanakkor számos közös tapasztalat és élmény jelenik meg azok visszaemlékezéseiben, akik sikeresen túljutottak az evészavarokon. Ezekről a tanulságokról a következő bejegyzésben fogok mesélni.

Hivatkozott szakirodalom

• Dimitropoulos és mtsai, 2019
• Garber, 2018
• Golden & Mehler, 2020
• Harrop és mtsai, 2021
• Peebles és mtsai, 2010
• Stice és mtsai, 2013