A hozzám fordulók többsége fiatal felnőttkorban vagy kamaszkorban van, és gyakran azzal a tapasztalattal érkezik, hogy az életükben egyszerre több területen is bizonytalanságot, elakadást vagy feszültséget élnek meg. Ilyen lehet az identitáskeresés, a felnőtté válás folyamata, a „merre tovább” kérdése, a pályaválasztási vagy továbbtanulási dilemmák, az önértékeléssel kapcsolatos nehézségek, a magánnyal, párkapcsolatokkal vagy szexualitással kapcsolatos aggodalmak, a megfelelési kényszer, a stressz nehéz kezelése, vagy az a belső élmény, hogy nehéz stabilan megélni, ki is vagyok valójában.

Sokan ezekkel a már felismerhető, megfogalmazott kérdésekkel keresnek meg. Előfordul azonban, hogy azoknál is, akik evészavaros tünetekkel érkeznek, idővel hasonló, általánosabb kérdések kerülnek előtérbe: milyen feszültségek, bizonytalanságok vagy belső igények kapcsolódnak a tünetekhez, és milyen élethelyzetekben váltak ezek különösen hangsúlyossá.

Ezért számomra pontosabb úgy fogalmazni, hogy a jellemzően fiatal felnőttkorban és kamaszkorban megjelenő nehézségekkel dolgozom, amelyek sokféle formában – akár evészavaros tünetekben is – kifejeződhetnek. Bízom benne, hogy ez a szemlélet segít abban, hogy ne címkékben vagy kategóriákban gondolkodjunk egymásról. Az evészavaros tünetekkel érkező személy nem egy „tünetcsoport”, hanem valaki, aki egy nehéz élethelyzetben találta magát, és akinek a tünetei valamilyen módon egy belső feszültség vagy diszkomfort megoldási kísérletei.

Ez különösen meglepő lehet olyan helyzetekben, amikor a tünetek nagyon látványosak, és érthető módon ezek kötik le leginkább az érintett és a környezete figyelmét. A közös munka során azonban rendszerint nem maga a tünet kerül a középpontba. A tünet ugyanis ritkán áll önmagában: általában egy mélyebb feszültségre, konfliktusra vagy szükségletre adott válaszként jelenik meg. Ebben az értelemben nem pusztán probléma, hanem egyfajta megoldási kísérlet is. Számomra ezért az a legérdekesebb kérdés, hogy mire próbál választ adni, milyen szerepet tölt be a kliens életében.

Hogy egy gyakori példát hozzak: a környezet számára sokszor teljesen érthetetlen lehet egy anorexiával küzdő ember viselkedése. A család szenved a következményektől, miközben az érintett gyakran ambivalensen viszonyul a változáshoz, vagy akár ellene dolgozik. Ez a környezet számára ugyan nehezen átélhető, mégis arra utal, hogy az anorexia valamilyen fontos funkciót tölt be az érintett életében. Mit ad számára? Milyen szükségletek, vágyak vagy törekvések kapcsolódnak hozzá? Mi az, amit ezen keresztül próbál megőrizni, elkerülni vagy elérni? És hogyan lehetne mindezt más, kevésbé fájdalmas módon megvalósítani? A közös munka során ilyen kérdések mentén próbáljuk megérteni a tünet mögött húzódó személyes jelentéseket.

A pszichológiai tanácsadás egy becsapós elnevezés. Ha a kliens helyett döntenék helyzetekben, megfosztanám attól, hogy megélje az igen hasznos kreatív szabadságszorongást – amelyen keresztül például a felelősség, a szabad akarat, az elköteleződés témakörei hozzáférhetőek.
A pszichológiai „tanácsadás” célja nem a klasszikus értelemben vett tanácsadás és a tanácsok passzív befogadása, hanem az, hogy a kliens elérkezzen oda, hogy az önismerete alakulása nyomán szabadon választhassa önmagát.

A pszichológiai munkában használunk konkrét eszközöket és módszereket, amelyek nagyon fontosak. Ám kutatások szerint legalább ilyen jelentősek a nem módszerspecifikus hatótényezők is, mint az empátia és a feltétel nélküli elfogadás, amelyek a segítői kapcsolatban megjelennek. Gyakran találkozunk azzal a gondolattal a lélektanban, hogy kapcsolatban sérülünk, és kapcsolatban is tudunk gyógyulni – tapasztalataim szerint ennek a kapcsolatnak a létrejöttét a személyesség nagyban tudja támogatni.

Pszichológusként nem azért nem beszélek magamról, mert távolságot szeretnék tartani vagy érinthetetlennek szeretnék tűnni. Korábban több nyilvános felületen is megosztottam már saját tapasztalataimat, mert úgy gondolom, hogy bizonyos helyzetekben ez mások számára is hasznos lehet. A pszichológiai tanácsadás azonban nem ezek közé a helyzetek közé tartozik! Az az 50 vagy 80 perc, amikor találkozunk, Önről, Önökről szól. A kliens ismeri saját életét, nehézségeit és belső élményeit a legjobban, és mindenképpen ebből a személyes tapasztalatból indulunk ki a közös munkában.

Természetesen a szakember sem tévedhetetlen, és hibázhat is. Ezért törekszem a felelősségteljes munkára – ebben segítenek a szupervíziós folyamatok is, amelyek külső rálátást adnak a munkámra. Yalom úgy fogalmaz: „a terapeuta pillanatnyilag kevésbé van nagy gondban, mint a páciens” – a pszichológust sem kerülik el azok a kérdések, amelyek mindenki más életében is jelen vannak. Éppen ezért tartom fontosnak a folyamatos önismereti munkát, hogy a saját témáim biztosan a közös tér határain kívül maradjanak, és egy külön, számukra fenntartott térben kaphassanak helyet.

Nyelvhasználat: A közös munkában ritkán használok szakkifejezéseket vagy elvont kifejezéseket. Elméleti szinten nagyon is fontosnak tartom a szakmai nyelvezetet, ugyanakkor a gyakorlati munkában számomra az az elsődleges, hogy érthetően és élményszerűen tudjunk beszélni arról, ami történik, s hiszem, hogy bonyolult dolgokról is lehet tisztán beszélni. Például ebben a bemutatkozásban lehetne úgy is fogalmazni, hogy egzisztenciál-humanisztikus szemléletben dolgozom – és ezek a kifejezések biztosan a szakmai felkészültség benyomását keltenék. Ugyanakkor ennyiből nem kapna arra érthető választ, hogy mire számíthat a közös munka során; számomra ez utóbbi a fontosabb.

Címkék: A címkézés és kategorizálás sokszor megnyugtató lehet. Segíthet abban, hogy értsük, nem vagyunk egyedül azzal, amit megélünk – van neve annak, ami történik, van rá kategória, diagnózis vagy személyiségleírás, ez sokszor kapaszkodót ad. Ugyanakkor vannak helyzetek, amikor ezek a kategóriák túl szűknek bizonyulnak. Előfordulhat, hogy egy címke túlzottan leegyszerűsíti azt, ami belül sokkal összetettebb, vagy annyira az identitás részévé válik, hogy közben gátolja a változás lehetőségét. Az is előfordulhat, hogy a kategória nem illeszkedik teljesen az egyéni megéléshez, és ha túl erősen ragaszkodunk hozzá, háttérbe szorulhatnak fontos személyes tapasztalatok.  Általános tapasztalat, hogy a kliensek már nagyon sok pszichológiai tartalommal találkoznak a hétköznapokban, és gyakran kifejezetten tájékozottak bizonyos fogalmakkal kapcsolatban. Ugyanakkor a közös munkában néha érdemes megállni egy-egy ilyen kifejezésnél, és együtt tisztázni, hogy ki mit ért alatta. Ha például szóba kerül egy „sémamód” vagy bármilyen hasonló fogalom, számomra fontos lehet visszakérdezni: mit jelent ez az Ön saját élményében, hogyan jelenik meg ez a mindennapokban, hogy a jelenségeket közösen körbejárva értsük meg, és hogy ne egy előre adott kategóriához igazítsuk a tapasztalatot, hanem teret adjunk annak, ahogyan az valóban megjelenik az Ön életében.

A közös munka során nem egy előre kiválasztott módszer jelenti a kiindulópontot. Inkább azt tartom fontosnak, hogy először megértsem, mi jellemzi azt a személyt, akivel dolgozom: milyen helyzetben van, milyen kérdésekkel érkezik, és mi az, ami számára igazán fontos. Ezután következik annak a közös átgondolása, hogy milyen elméleti keret és módszertani megközelítés illeszkedhet leginkább ehhez.

Két módszerben képződtem szakegyesületeknél: az autogén tréning relaxációs módszerben és a családterápiában. Emellett egyetemi keretek között betekintést nyertem számos más módszerbe és technikába is. A technikákat igyekszem rugalmasan, személyre szabottan és szükség esetén kombinálva alkalmazni.

A módszerek között nagy különbségek lehetnek. Az autogén tréning például egy olyan relaxációs módszer, amelynek hatásai nagy részben jól leírható biológiai és élettani folyamatokon keresztül megérthetők. Ugyanakkor vannak olyan élethelyzetek is, amelyek nehezen írhatók le természettudományos fogalmakkal; máshogyan érthetőek meg. Engem ezek a helyzetek különösen érdekelnek, ezért közel áll hozzám a humántudományos szemlélet. Fontosnak tartom azt is, hogy önismereti munka nem kizárólag a pszichológiai tanácsadás keretein belül történhet: az irodalom, a zene, a filmek, az alkotás, valamint a természettel és más emberekkel való kapcsolódás mind olyan tapasztalatok, amelyek gazdagíthatják az önismeretet és az életet. Ezek a közös munkánkban is helyet kaphatnak.